Hírlevél

Bemutatkozás

 

Tünde: 

Rendszeresen felteszem magamnak a következő kérdést:

Ha most ebben a pillanatban meghalnék, és a téridőn kívüli világban megkérdeznék tőlem, mit szerettem a legjobban a Föld nevű bolygón, mit válaszolnék?

Mivel nagyon régóta tűnődök ezen a kérdésen, már csak mosolygok magamon, mennyire változnak válaszaim. Először is maga a szeretet szó/érzés/cselekedet/teremtés-t kellene letisztáznom magamban. Úton vagyok ebben a folyamatban. Vannak árnyak, amik már eloszlottak, vannak már útjelző fények, de távol állok még ennek a teremtői sornak a teljes-egész felfejtésétől.

Mindenesetre, ha van ilyen, mint az elején (mert, aki feltételezi, hogy van eleje valaminek, akkor annak végének is kell lennie, s számomra a végtelenbe táguló szeretet folyamnak nincs vége), akkor a jógának egy praxisához kellene kötnöm az első válaszokat. Jóga mesterünk avatott be bennünket a világ egyik legegyszerűbb praxisába, amit a mai napig a leghatékonyabbnak tartok, mármint az önmegfigyelésbe. Mindig azt mondta: "csak várj és figyelj".

Szóval, amikor elkezdtem a fent említett kérdéssel foglalkozni és megfigyelni magamat, nagyon meg kellett magam erőltetnem, hogy találjak valamit, amire tiszta szívvel, bátran rávághatom, hát ezt bizony rajongásig imádom. Persze ekkor még nem igazán tudtam megkülönböztetni finom árnyalatait a szeretetnek. Arra koncentráltam, mi az, ami igazán jót tesz nekem, amit szeretek, mint a vasárnapi húslevest, a tengerparti lubickolást...szóval, élményeket, melyek szeretet érzést keltettek bennem találtam. 

Ekkor a 30-as éveim elején jártam, mindent szó nélkül, jelenlét nélkül tettem. Mindig csak azután pendült meg bennem az, amit érzek és gondolok. Mindig utána. A jóga tanárunk azt mondta: "a múlt hálóját lefejteni magunkról, azaz a karma csírákat elégetni és megérkezni a jelenbe ezer tanítványból egynek sikerül."

No, gondoltam magamban biztosan nem én vagyok az az egy, mert még egy krumpli hámozás közepette sem tudom magam megtartani a jelenben. Szóval, tettem a dolgom, a percek, az órák, a napok csak úgy ösztönösen, robot módban kiperegtek az ujjaim közül, azaz fogalmam sem volt arról, mit is szeretek, mit szeretnék. Tombolt az ösztön világom. Ez minden.

Azért zárójelben megjegyezném, hogy még jó, hogy vannak ösztöneink, mert, ha leállna pl. a lélegzésünk, mert menetközben elkalandozik gondolatunk, akkor már rég megfulladtunk volna, legalább is én mindenesetre.

Aztán még jó, hogy az élet megy tovább, esélyt adva a változásra, így kicsit később, a 40-es éveim elején, ha összegzem válaszaimat erre a kérdésre, akkor elmondhatom bátran, hogy már tudatosabban tudtam válaszolni magamnak. Még jó, hogy ez a pici mondatocska egyre sűrűbben lepett meg engem különböző élethelyzetekben: a tus alatt, a metróban, a gyaloglás közben, a krumpli puculás közben...."csak várj és figyelj". A figyelj-t értettem, a várj-t még nem annyira. De már nagyon boldog voltam, mert elkezdett derengeni magam előtt az a sokmilliárdnyi gondolat_érzelem foszlány, melyek bármit csináltam is, hatottak rám, meghatároztak. 

Ekkor már a jóga mellé más tanfolyamok is becsúsztak. Belekóstoltunk sok módszerbe, kerestük a helyünket, kerestük az értelmét mindannak, amin átmentünk, amiben benne vagyunk, és ami még ránk vár és persze kerestük, hogy mire kell várni.

S a kérdésre már nemcsak az kúszott be válaszként, ami érzékeimet kielégítette, hanem, ami azon túl nyúlt, mármint önmagamon túl. Ekkor álltunk bele a segítők körébe. Bár ezt a szót nem igazán szeretem (már megint a szeretem), de mivel közérthető, ezért mégis mellette voksolok.

Miért nem szeretem? Mert, aki azt gondolja, hogy tud segíteni a másiknak, az azt is gondolja, hogy rendelkezik valamivel, amivel a másik nem. Hát ezzel a messzemenőkig nem tudok együtt rezegni, mert igen, a fizikai síkon nagyon különbözőek vagyunk, de az a sík, ahol esetleg a segítés hatni tudna, ott mindenki rendelkezik mindennel, amire szüksége van ahhoz, hogy kihúzza magát a sárból.

Most az 50-es éveim derekán, nem mondhatom, hogy megtaláltam a válaszokat, de azt bátran kijelenthetem, hogy kicsit beljebb kerültem a szeretet megértésével kapcsolatban.

Beljebb? Megint egy olyan szó, amit csak azért választok, hogy érthető legyen, amit szeretnék mondani. (mert hát, aki bent és kintről, fent és lentről beszél, annak tudnia kell, hogy mihez képest. Márpedig a mihez képest, egy nézőpont és a nézőpont az nem a teljességgel együtt rezeg).

Szóval, önmagamon belül érzem, hogy a szeretet három nagy központi programhoz kapcsolódik. Ha az ösztönvilágba van kötve, akkor tényleg csak húslevest látok. Ha az egó-elmébe van kötve, akkor csak a múlt cselekedetéig látok. S ha néha sikerül bekötni magam a szív erőterébe, lám csodát, valami egészen más aktiválódik. Eltűnik a múlt, eltörpül a jövő és megjelenik a jelen szépsége. Bármi, amit a szív erőterén észlelek ekkor, tökéletes, teljes, mennyeien gyönyörű.

Nem tudom mi vár rám a 60-as éveimben, de ha ez így folytatódik, már nem lesz mire panaszkodnom?, nem tudok áldozatosdit játszani?, nem kicsinylek, esetleg kritizálok?...

Erre nem tudok válaszolni, de már tudom, mi az a várj. Aktív passzívan várni, míg megérkezünk a szív erőterébe, a biztonságba, a boldogságba.

Ebben nagyon sok segítséget kapok mindazoktól, akik eljönnek a CONNECTION-NOW napokra, hiszen minden egyes téma mélységesen megérint és emlékeztet arra, hogy ez lehetséges, hogy megéri átkötni magunkat, megváltozni, hogy a változás kulcsa a kezemben, azaz a szívemben van és ezt senki, semmilyen hatalom nem tudja tőlem elbitorolni, kivenni belőlem. Erre szokta Jean mondani nekem: Hajrá Magyarok!"

Jean:

Én magam hozom létre érzelmeimet, gondolataimat és reakcióimat.

Ha valaki visszajelzést küld nekem önmagamaról, amit én nem túl pozitívként élek meg, akkor választhatom akár következő mechanizmust is: megsértődöm pl.

A sok év során leszűrt tapasztalat megtanította nekem, hogy ez egy opcionális választási lehetőség, hiszen ránézhetek úgy is a helyzetre, hogy meglátom: nem a másik sértett meg, hanem én magam választottam a sértődöttséget, saját magam által generált érzelmi és gondolati sémaimmal.

Mi az, amit teszek? A másikra hárítom a felelősséget. A felelősséget önmagamon kívülre helyezem.

Van azonban egy másik lehetőség is: szeretettel elfogadom érzelmi és gondolati reakcióimat és lemondok az önkritikáról, az ítélkezésről.Látom és elfogadom magamat. Ezek az első lépések ahhoz, hogy apró lépésekkel elérjünk az ego-elméből a szív böcsességébe.

 

elérhetőségeink: now@connection-now.com

Tünde és Jean DABAT: 06 20 3326 987 

 

 

Honlap készítés