Magyar A magányt elszigetelődésként éljük meg. Ebben az elszigetelődésben az « én » és a többiek el vannak választva egymástól teljesen függetlenül annak okától.
Ha ebből az érzelmektől mentes információból indulunk ki, akkor látható, hogy az az « én » kép, mely megteremti a magányt abban a hiedelemben van, hogy le van választva a többiekről, a világról.
Sematikusan ez azt jelenti, hogy a mély tudatban a magányos ember megkülönbözteti magát a többiektől, hogy ketté osztotta a világot jóra és rosszra, hogy ragaszkodik a saját nézőpontjához.
Ez a fajta megkülönböztetés pedig az ego mechanizmusok egyik legerősebb fegyvere, hiszen elhiteti velünk, hogy nem lehetünk egy csoport (család, társaság, társadalom…) tagja, mert vagy mi vagyunk a rosszak és a többiek a jók, tehát eleve kivet a csoport minket, vagy mi vagyunk a jók és a többiek a rosszak, tehát már meg sem próbálunk csatlakozni hozzájuk.
Hogyan lehet ezt megszüntetni, felszámolni ?
Úgy, hogy leszokunk a helytelen ön definícióról, megszabadulunk a saját nézőpontunktól, a duális viselkedés formákról.
Mivel az elménk hozta létre az elszakadás képét , ezért meg is lehet szüntetni ! Ki lehet vonni belőle azt az információt, energiát, mely az el magányosodáshoz vezet.
Ekkor a tér átalakul. Már nem « én » és a többiek között létezünk, hanem mi, mindannyian együtt vagyunk, együtt tudunk működni.
Érdemes megvizsgálni ebből a térből a magány kérdését. S azt is érdemes megfigyelni, vajon miért van ma ennyi magányos ember ?
