Vannak fizikai / lelki / szellemi alap dinamikák, melyeket, ha megfigyelünk, biztos támaszt tudnak nyujtani önmagunk a másik és a világ megismerésében. Az egyik közülük a következő : Olyannyira látjuk a másikat, amennyire saját magunkat látjuk. A kapcsolódásunk minősége pedig ennek a látásnak a következménye.
Ha jól megfigyeljük magunkat, észlelhetjük, hogy tisztánlátásunkat védekezési vagy hárítási mechanizmusaink zavarják. Több stratégiát is képesek vagyunk legyártani annak érdekében, hogy a csalódást elkerüljük. Ezek közül a stratégiák közül az, amelyik legerősebben tart fogva bennünket és ezzel egy időben a legjobban gyengít bennünket, az a remény.
Miért ? Mert félünk. Félünk meglátni saját magunk és mások tökéletlenségeit és jobban « kifizetődöbbnek » ítéljük azt, ha másnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk és azt is, ha a másikat másnak látjuk, mint amilyen valójában.
Ekkor történik meg, hogy a vágyainkat és reményünket összekeverjük a valósággal. Ezzel egy idejüleg lemondunk a hibák belátásáról, a korrigálási lehetőségről meggátolva magunkat és a másikat abban, hogy kijavítsuk hibáinkat és máskép cselekedjünk és ezáltal mást hozzunk létre önmagunk, a másik és a világ számára.
Ezt a működési mechanizmust addig tartjuk fenn, mig elegünk nem lesz a remény által generált valóságból és őszintén, trükközés nélkül hajlandókká nem válunk meglátni azt ami van.
Ekkor esélyt adunk magunknak és a másiknak is arra, hogy kapcsolódásaink valóság alapuakká váljanak.
A kérdés csak annyi. Mit akarunk ?