A valóságot akkor látjuk pont olyannak, amilyen, amikor elég erősek vagyunk ahhoz, hogy lemondjunk annak szépítgetéséről, manikürözéséről. Mind ezt azért, mert már elbírjuk annak a súlyát, hogy a világ és a másik,
nem azt adja, amire vágyunk,
nem akkor ad meg nekünk valamit, amikor szükségünk van rá,
nem annyit ad, ami kielégíti elképzelésinket,
nem abban a formában ad, ahogyan mi azt szeretnénk.
Minél nagyobb a távolság belső képünk és a valóság között, annál inkább nagyobb a csalódásunk a másikban, a helyzetben, az életben. Minél tovább ragaszkodunk a másikról, a világról alkotott képeinkhez, annál inkább elhisszük róluk, hogy valósak.
Ha a vágyaink erősebbek, mint a valóság tiszta tudomásulvétele, saját magunk által létrehozott illuzórikus képzeteinkben élünk. Mivel ez a kép csak a mi saját képzeletünkben létezik, a valóság előbb utóbb utol ér bennünket, s ekkor a vágyott képek mint egy szappan buborék szétpukkannak. S ez nagyon tud fájni.
A fájdalomnak pedig lehet ébresztő ereje. Mert eldönthetjük, mikor van elég belőle és ekkor elkezdünk változni, lemondani a szebbé tett, vágyott, megálmodott valóságról és azt látjuk, ami van, pont úgy, ahogyan van.
Erre mindenkinek van lehetősége. A kérdés csak annyi, meddig akarjuk ámítani magunkat ?