A lineáris időt közös megegyezés alapján percben, órában, években …mérni lehet. Ez mindenki számára egyértelmű és azonos egy adott időzónán belül.
Az idő érzékelése azonban nagyon eltérő az egyén és a csoport (család, nemzet) számára.
Azt, hogy egy adott helyzetben, kapcsolódási rendszerben, milyen minőségben éljük meg az időt, tudatosságunk függvénye.
Pl. ha teendőinket nem tudjuk kellőképpen hierarchizálni, azt érezzük, hogy nincs elég belőle. Ha kutya szorító helyzetbe kerülünk, azt éljük meg, hogy a pillanatnak sosincs vége. Ha önfeledt boldogságba kerülünk azt kívánjuk, vagy attól rettegünk soha ne illanjon el. Ha elvesztünk egy általunk szeretett személyt ráébredünk, hogy amit nem tettünk meg már nem is tudjuk megtenni, mert már túl késő helyrehozni, amit elrontottunk, túl késő bocsánatot kérni és megbocsátani…
Bármilyen minőségben éljük is meg az időt, egy idő után 😊 be lehet látni, hogy érzékelésünk milyensége érzelmi, mentális és lelki állapotaink függvénye.
Ahhoz, hogy érzelmi / mentális hullámvasutonkból ki tudjunk szállni, egy időrésre van szükségünk. Egy olyan időzónára, melyben az érzelmei /mentális mintáinknak nincs rajtunk fogásuk.
Ezt akkor tudjuk megteremteni, ha újra képessé válunk örvendezni, csak úgy, ok nélkül, ha újra megengedjük magunknak, hogy rácsodálkozzunk a létezés kifogyhatatlan kincseire, ha úgy tudunk nevetni, kacagni, hogy kicsordul a könnyünk tőle, ha önfeledten csak úgy táncra perdülünk, ha olyannyira elmerülünk, hogy elfelejtjük hol és kik vagyunk, ha órákon át mozdulatlanul tudunk figyelni egy apró bogarat, kavicsot, ha hagyjuk, hogy elragadjon bennünket egy jó könyv egy jó beszélgetés … ekkor tudatosan vissza tudunk találni ahhoz a felismeréshez mely szerint, a létezés minden perce egy áldás, ajándék és be tudjuk látni, hogy nem érdemes eltékozolni, hiszen a rendelkezésünkre álló idő oly kevés ahhoz, hogy ezekről lemondjuk.
Ekkor fordul át az időhöz fűzött / kialakított viszonyunk. Ekkor bármi történjék is körülöttünk olyan ellazultan, lazán éljük tovább az életünket, hogy a létezés minden momentumában képessé tesszük magunkat arra, hogy bennük felismerjük pont azt, ami van ferdítések, torzítások nélkül, hogy megcselekedjük pont azt, amit a pillanat megkíván. Erre minden gyermek az ego – kéreg megszilárdulása előtti szakaszban ösztönösen képes. A felnőtt korban pedig vissza lehet ehhez találni.
Ha visszatalálunk, az időnek nincs többé fogása rajtunk, mert teremtünk belőle eleget ahhoz, hogy helyre hozzuk, amit elrontottunk, hogy táncra perdüljünk, hogy ÉLJÜNK.
Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.
József Attila : Ars Poetica